Egy gyermek hálaszíve

Volt egy gyermek, aki már régóta betegeskedett. Édesanyjának időről időre el kellett őt vinnie a kórházba kezelésre. Egy napon, amikor a fiúnak éppen a kórházba kellett volna mennie, édesanyjának valami nagyon sürgős dolga akadt.
– Ó, Istenem, hogyan tudnám a fiamat ma elküldeni a kórházba? – sóhajtott az anya. Azután eszébe jutott a szomszédjukban lakó fiatalember. Átment hozzá, és megkérdezte: – A gyermekemnek ma be kell mennie a kórházba, de nekem nagyon fontos dolgom van. El tudnád vinni helyettem?
– Hogyne! Természetesen! – válaszolta a fiatalember.
– El tudnád vinni autóval? – kérdezte még az anya.
– Igen, persze!
– Adok pénzt.
– Nem, szó sem lehet róla! – felelte a fiatalember. – Nagyon szeretem a fiadat. Nem fogadok el tőled pénzt.
Az anya nagyon meghatódott. Átvitte a gyermeket a fiatalemberhez, az pedig elindult a gyermekkel a kórházba. Útközben a gyermek összekulcsolta a kezét, és így szólt a fiatalemberhez:
– Nem te vagy Isten?
– Én lennék Isten? – kérdezett vissza a fiatalember.
– Igen! Anyukám Istenhez imádkozott: „Ki fogja elvinni a gyermekemet a kórházba?” Azután anyukám elhozott hozzád, te pedig elviszel. Biztos vagyok benne, hogy te vagy Isten!
– Nem vagyok Isten! Nem vagyok Isten! – tiltakozott a fiatalember.
– De anyukám Istenhez imádkozott.
– Igen, anyukád Istenhez imádkozott, és Isten meghallgatta anyukád imáját – felelt a fiatalember. – Én éppen ráértem, és nagyon örülök, hogy elhozhatlak. – Ha majd nagy leszek, sohasem foglak elfelejteni – ígérte a fiú. – Én is megpróbálok majd valami szívességet tenni neked. Emlékezz, kérlek, hogy soha nem fogom elfelejteni a kedvességed.
A fiatalember megveregette a fiú vállát és így szólt: – Most szívességet teszek neked. Mire annyi idős leszel, mint én most, Isten tudja csak, hogy hol leszek! Lehet, hogy nem fogok már ebben a házban lakni. Lehet, hogy te sem.
– Tudom – felelt a kisfiú. – De a szívem azt mondja, hogy együtt leszünk. Valahogy együtt leszünk.
– Jól van, jól van! – hagyta rá a fiatalember. – Miattad jó emberré kell válnom. Anyukád imádkozott Istenhez, így aztán Isten eszköze lettem. Nem vagyok jó ember, de jóvá kell válnom.
– Nem igaz! – tiltakozott a kisfiú. – Te nagyon jó és nagyon kedves vagy hozzám.
– Ígérem neked – mondta erre a fiatalember –, amikor elkezdek dolgozni, adok neked egy állást az irodámban. De ha nem találok jó állást, és te fejes leszel, te is adsz majd nekem munkát?
– Persze! Persze! – mondta a fiú. – Nagyon jó munkát adok majd neked! Sőt az üzlettársammá teszlek!
Erre az idősebb fiú csak nevetett, és nevetett.
– Készen állok, hogy az üzlettársad legyek!
Eltelt húsz év. A kisfiú nagyon okos volt. Nagyon-nagyon sokra vitte, és végül igazgató lett. De sohasem felejtette el idősebb barátját. Mindig emlékezett rá, hogy a barátja segített neki, amikor kórházba kellett mennie. Az igazgató megtudta, hogy a barátja egyszerű postai hivatalnokként dolgozik, így hát elment meglátogatni.
– Te voltál az Istenem – mondta az igazgató. – Kérlek, most gyere velem. Én most igazgató vagyok, és azt akarom, hogy az üzlettársam legyél. Hatalmas irodám van.
Ezzel üzlettársává tette a barátját, és mindennek a felét átadta.
Látod, így tesznek a jó emberek. Miután az idősebb fiú elkísérte a kisfiút, azt mondta: – Jó emberré kell válnom. Jó akarok lenni! – A kisfiú megváltoztatta idősebb barátja sorsát.