Én és az újjászületés

A legintenzívebb élményem a rendelőben ért, munka közben. Jóllehet az élmény nem volt igazán reinkarnációs élmény, több volt annál, mégis itt írom le, mert ez az élmény számomra az újjászületést illetően feltette a pontot az i-re. Megpróbálom valahogy átadni ezt a tapasztalást, amely nagyon hirtelen jött, de hogy megtudjam magyarázni az érzést, egy kicsit körül kell írnom.

Képzeld el, hogy valami fontos, borzasztó fontos, pótolhatatlanul fontos dolgot eltettél, és teljesen elfelejtetted, hogy hová. Aztán csak keresed és keresed, hónapokig, évekig, de annyira, hogy a keresés már lényeddé válik, mert a dolog megtalálása nélkül elveszett vagy. Egy pontosan ilyen állapotot éreztem meg a rendelőben, munka közben. Nem tudtam, hogy mit keresek, illetve mi is az, ami hiányzik, de az érzés nagyon erős volt. Hirtelen rájöttem, hogy nem tudom mi, nem tudom, hol van. Nem is volt időm utána gondolni, hogy mit vesztettem el, mert az egész érzés csak egy pillanatra jelent meg, és már jött is a csodálatos emlékezés. Képzeld el, hirtelen eszedbe jut, hogy hová tetted, miért tetted, és a körülmények rögtön világossá válnak. A hirtelen felismerés, egy felmérhetetlen megkönnyebbülés, amitől elönt az öröm, mégis a tudás élménye ural mindent. A felismerés élményét ilyenformán tudom leírni. Fúrom egy hölgynek a fogát, és megnyílik a fejemben valami. Csodálatos, én most hirtelen emlékszem, hogy nem ez az ember vagyok, itt ez a fogorvos, hanem most már végre mindent tudok magamról, vissza tudok nézni, mindenre emlékszem, mindent látok. Látom, hogy a beláthatatlan, de számomra most már mégis belátható messziségből jöttem, onnan, ahol fény van. Aztán itt van ez a sok arc egymás mögé rakva, akik jóllehet egymás mögött vannak, de mégis egyszerre látom őket, az egészet egyszerre, ez mind én voltam és vagyok. Ez az emlékezés fantasztikus, egy csodálatos felismerés. Nem ez a fogorvos vagyok, ez nevetséges, végre eszembe jutott, ki vagyok. De vigyázz, nagyon vigyázz, állj meg és fogózz meg a jelenben, mondtam magamnak. Ezeknek az embereknek, itt körülötted, te csak egy fogorvos vagy. Jó, rendben, én vagyok a Fülöp doktor, az a nő, aki mossa a kezét, ő a feleségem, és van két gyermekünk is, most a fogorvosi életünkben, ismételgettem többször is magamban, hogy ne veszítsem el a jelen fölötti uralmamat.

Aztán láttam a kész töméseket a beteg szájában, amelyeket eközben készítettem, kértem a következő beteget, és mentem kezet mosni. Ott találkoztam a feleségemmel, repültem a boldogságtól, épphogy nem robbantam ki, és azt kérdeztem tőle: - Te ugye a feleségem vagy? - Mosolygott és megállapította, hogy hülyéskedek. Csodálatos volt a két világot látni egyszerre. Belülről a fejem határtalan volt. Mindent láttam, tudtam, és ez annyira érdekes volt, hogy mindig meg kellett magam erőltetni, hogy visszatérjek az emberek közé, hogy ellenőrizzem a viselkedésemet, hogy különbséget tegyek a bent és a kint látottak között. Közben még egy kezeléssel végeztem, amikor az asszisztensnő kérdezte, hogy visszahívja-e az előző beteget, mert az még kint vár. Miért kellene várnia, hiszen kész van, állítottam. Az asszisztensnő viszont azt mondta, hogy a fogakat csak kifúrtam, de nem tömtem be, amit viszont én tartottam lehetetlennek. Tudtam, hogy nekem van igazam, mert láttam a kész töméseket. De tévedtem, tényleg nem volt befejezve, nem értettem. Gondoltam óvatosnak kell lennem, mert valami nincs rendben. Amíg tömtem a fogakat, igyekeztem még több kontrollal dolgozni, bár egyszerre bent is voltam, és mindent tudtam, láttam a határtalanságban. Amikor a tömések kész voltak, akkor rájöttem, hogy mi történt, mert a kép az új tömésekről pontosan az volt, amit már azelőtt láttam. Tehát vigyázat, mert nem csak a múltat, hanem a jövőt is látom, és nyilvánvalóan összekavarom a jelennel, illetve a közelmúlttal. Vagyis nincs múlt, jelen és jövő. Őrület. Jó húsz perc telhetett már el azóta, hogy „eszembe jutottam”, vagyis magamra emlékeztem. Hülyén hangzik, de igazán nem vagyok bolond, legalábbis még nem. Akkor azt mondtam magamban, Istenem, ez csodálatos, de még csodálatosabb lenne, ha mindig így élnék. Viszont ha most még túl sokáig ebben az állapotban maradok, nem bírok fogorvos maradni, nem tudom uralni a helyzetet. Egyszerűen elszállok a másik világba. Akkor pedig elvisznek a bolondok házába, vagy rendesen begyógyszerelnek. Isten, most talán elég volt, ha kérnem szabadna. Kérésem rögtön teljesült. Éreztem, hogy az állapot elmúlik, nem múlt el, csak tudtam, hogy el fog múlni, és valóban lassan, fokozatosan gyengült, mind kevesebbet és kevesebbet láttam és tudtam. Ezáltal fokozatosan jobban és könnyebben tudtam a fogorvos-magammal azonosulni, és a külső körülményeimet uralni. Hirtelen jött és fokozatosan szűnt meg ez az állapot. Igazán sajnáltam, hogy nincs többé, és ismét csak ez a fogorvos vagyok, de be kellett látnom, hogy még nem álltam készen arra, hogy tartósan a teljesség állapotában éljek.