Az első találkozás a mesterrel

Az amsterdami repülőtéren láttam meg először azt az embert, aki attól kezdve az életemet döntően befolyásolta, nemcsak belsőleg a meditációimban, hanem külsőleg is. Igaz, erre csak egy évtized eltelte után jöttem rá, mert csak akkor kezdtem valamennyire a dolog mögé látni. Az Isteni Játék, egy állandó bújócska.

Lehettünk mintegy kétszázan tanítványok, egy kört képezve vártuk a Mestert az érkező csarnokban. Mind fiatalok voltak, fiatalabbak, mint én. Csendben voltak, nagy részük meditált. Aztán a kijáratnál megjelent egy kicsi, idősebb, kopasz, elegáns élénk színű tréningruhát viselő indiai ember. Akkor 56 éves volt. Megállt, lassan körbenézett, félig becsukott szemekkel, és aztán elmosolyodott. De az a mosoly nem azé a kis emberé volt, aki ott állt, mert olyan kis ember olyan nagyot nem mosolyoghat. Az a mosoly be tudta tölteni az egész várócsarnokot és mindazoknak a szívét, akik Őt várták. Ha egy ember mosolyog, akkor látod az egész embert, a mosolyt és ami mögötte van. De az Ő mosolya mögött nem láthatod az embert, mert az a mosoly lehengerel. Nem is tudtam pontosan felfogni, mert miután beszélt az egyik szervező fiúval, tovább is ment az autóhoz, ahonnan visszaintegetett, és már el is robogtak vele. Ahogy sétáltam vissza a kocsimhoz, egyszer csak elöntött egy csodálatos érzés. Meg kellett állnom. Egy érdekes erő volt, egy olyan erő, amelynek súlya van. Nehéz, stabil, de ugyanakkor nem nehezített el, hanem erősebbé tett. Akkor nem tudtam, hogy mi volt az, csak álltam, és élveztem ahogy elöntött, átjárt. Tudtam, hogy a Mester jelenlétével függ össze, hogy Tőle van. Ma tudom, hogy az a béke volt. A béke egy erő. Ez egy nagyon erős érzés, csak valahogy a tartalma és mélysége nem foglalható szavakba.