Beavatás

Amikor a "Meditáció" c. könyvet három nap alatt elolvastam, végig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet nekem írták, ez a könyv belőlem jön, mintha én írtam volna, mert ez a könyv minden, belőlem valahogy hiányzó dolgot betöltött, kiegészített. Egyszerűen nem maradtak nyitott kérdések. Soha azelőtt nem éreztem a lényemben ehhez hasonló telítettség érzést. Emlékszem, hogy a könyv olvasása annyira magával ragadott, hogy teljesen megszűnt számomra a külvilág. Igaz, fogalmam sem volt, mit jelent, hogy mester, hogy egyáltalán létezik olyan mint mester, de azt százszázalékosan tudtam, hogy ez a könyv az életemet megváltoztatja. Mindenképpen akartam tudni, hogy valóban létezik-e belső világ, és ha igen, akkor mi az. Viszont az is világos volt számomra, hogy a lélek meg a belső világ kérdéseire csak akkor találok választ, ha leülök, és a meditáció tapasztalatát saját magam élem át. Mivel bármilyen dolgot nagyon nehéz huzamosabban, kitartóan csinálni, ezért erős fogadalmat tettem, hogy egy éven keresztül, bármi történik is, még ha belehalok is, úgy fogok élni, ahogy Sri Chinmoy tanítja. Ezzel a nagy elhatározással beállítottam a vekkert reggel hat órára és 1987.december 27-én fel is keltem meditálni.

Miután letusoltam, leültem az íróasztalom elé. Gondolkoztam, hogyan is kellene ezt tennem. Legelőször is kitéptem a meditációs könyvből a Mester Transzcendentális Fényképét, és kitettem szembe magammal az asztalra. Elhelyezkedtem kényelmesen a székemen, és ahogy a könyvben olvastam, megpróbáltam a szívem tájékán egy virágos kertet elképzelni, és mint kisgyermek benne a virágokkal játszani. Emlékszem, hogy még az órámra pillantottam és hat óra 22 vagy 23 perc volt. Behunytam a szemem, hogy jobban el tudjam bent magamban a nagymamám kertjét képzelni. Gyermekkoromban Nyújtódon a nagy gyümölcsöskertben sok virág is volt. Így most elkezdtem képzeletben egyik virágtól a másikig menni, és a virágokat nézegetni.

Alig voltam a harmadik virágnál amikor azt éreztem, hogy két finom, puha, meleg kéz megfogja hátulról a tarkómat. Ez olyan módon történt, mintha tölcsérszerűen tartaná a fejemet. Pontosan mintha egy mögötted álló valaki két kézzel finoman, de szilárdan tartaná a fejedet. Föltétlen szeretném hangsúlyozni, hogy ez az érzés abszolút tökéletes fizikai érzés volt. Olyannyira, hogy a kezek melegét is tökéletesen érezni tudtam. Inkább kis méretű, száraz, meleg kezek voltak. Ez egy materiális tény volt.

Meg sem tudtam moccanni, a félelemtől megdermedtem, ahogy azt mondani szokás. Ezt így szoktuk mondani, de az az állapot valóban egy megmerevedés, lebénulás volt. Képzeld el: tudod, hogy a szobádban nincs senki rajtad kívül. Mindenhol csend van, még a város is csendes, hiszen ünnepnapok vannak, és akkor valaki megfogja a tarkódat. Ha tudtam volna, ordítottam volna, de megbénultam. A félelem egyszerűen megdermesztett. Nagyon kellemetlennek éreztem a szívdobogásomat, nagyon felgyorsult, szívem inkább kalapált, mint dobogott, persze az ijedtségtől. De nem volt sok időm ezen rágódni, mert a kezek egy pillanatnyi erélyes rántással meghúzták a fejem fölfelé. Abban a pillanatban éreztem, hogy a fejem megnő. Úgy kell elképzelni, hogy az ember feje hirtelen kétszer akkora lesz, mint azelőtt. Ez az érzés teljes mértékben fizikai érzés volt. Ezt nem lehetett nem érezni. Ezt tudomásul is vettem, és egyáltalán nem volt rossz, inkább jó érzés volt. Csak az volt a probléma, hogy én továbbra is a félelmemmel voltam elfoglalva. Azt gondoltam, hogy az emberi szív ezt a tempót nem sokáig bírja. Egyszerűen féltem, hogy meghalok.

De itt egészen másra ment ki a játék, a félelmem nem számított, és nem tudta az elindított folyamatot leállítani. Alig kaptam észbe, a kezek ismét rándítottak egyet fölfelé. A fejem megnőtt, körülbelül egy jó méteres nagyságú lett. Nagyon érdekes érzés, hogy az embernek jó méteres nagyságú feje van.

Meg sem mertem moccanni, csak vártam, de nem kellett sokáig várnom. A harmadik lökésnél a fejem betöltötte az egész szobát. De ezúttal még érdekesebb volt, mert a testem is kezdett hozzánőni a fejemhez. Így a fejemben kezdődött tágulás kiterjedt az egész testemre. A kezeim, a mellkasom és az egész testem megnagyobbodott. Most már nagyon izgalmassá vált ez a tapasztalat. Csak a szívem, az nem hagyta abba, mintha minden lökéssel duplájára nőtt volna a pulzusom. Ez nagyon zavart, mert hangos volt, és a torkomban kalapált, az pedig már ki volt száradva. A félelem addig nem ismert nagyságával párhuzamosan egy egyedülálló, természet fölötti, csodálatos tapasztalatot éltem át.

Most már a kezek rántását külön nem éreztem, az átalakult egy egymást követő, lüktetésszerű, az egész fizikai testet magába foglaló, öntúlszárnyalásba. Minden újabb lüktetés, nagyobb és nagyobb terjedést eredményezett. Az első húzásnál talán egy arasznyit nőtt a fejem, a másodiknál egy métert, a harmadiknál a szoba méretére, és így tovább. A negyedik vagy talán ötödik lüktetés lehetett, amikor a házunk fölé emelkedtem, de akkor már a testem is hozzánőtt ehhez az állapothoz. A növekedéssel a testem és a világ közti arányok megváltoztak. Tehát nemcsak a fejemmel, hanem arányosan az egész testemmel fent voltam, és néztem le a házra. Egy új, többlakásos házban laktunk, mintegy tíz-tizenkét lakással. Láttam fentről a sötét tetőt, a kéményeket. Nagyon érdekes volt, mindent lehetett látni. Most már inkább élveztem, mint féltem, csak a szívem lett volna csendesebb. De nem akarta abbahagyni a táncot.

Nem volt sok időm a házat nézni, mert jött a következő lüktetés, lökés vagy tágulás, nem is tudom, melyik lenne a helyes kifejezés rá. Most már egész Bécset nézhettem, a kivilágított utcákat, templomokat az egész várost, ahogy fényben úszott. Aztán, mint ahogy mondtam, a lökésekkel nőtt a tágulás, de azt nem úgy kell érteni, hogy én feljebb kerültem, és ezért láttam fentről mindent, hanem azért, mert a testem egyszerűen, hihetetlen, őrült tempóban növekedett. Amikor a várost átláttam, az ujjaimat nagyobbnak éreztem, mint egy-egy nagy épület. A testem mérete miatt a város bennem volt. Mivel a fejem fent volt, lefelé nézve magamban láttam a várost.

A következő lökéssel akkora mértékű növekedést éltem át a fejemben és az egész testemben, hogy már a Földet láttam. Végül is a Föld a testemben volt. A fejem fent volt, így láthattam a bolygó görbületét. A terjedés nem csak a mérete, de a hirtelensége miatt is lélegzetelállító volt. Minden hullám után mélyet kellett lélegeznem, és minden hullám után úgy éreztem, hogy nincs tovább, ez a végtelen, lehetetlen tovább terjedni. De a következő hullám mindig ennek az ellenkezőjéről győzött meg, és akkor ismét megállapítottam, igen ez volt a végtelen, amíg ismét nem jött a következő lüktetés. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy a végtelennek nincs vége. Nem létezik olyan állapot, hogy ez a végtelen, mert az nem belátható. Egy érzéssel, egy gondolattal, egy mondattal nem zárható le.

Amikor a Föld méretét elhagyva, az űrbe nőttem bele, az körülbelül akkora volt, mint néha a lenyugvó, már nem vakító, nagy piros Nap. Csodálatos érzés volt a határtalan, hatalmas testtel az űrben szabadon létezni, úszni vagy talán lüktetni. Ahogy megmozdítottam az ölemben nyugvó hüvelykujjam, azt éreztem, hogy Himalája méretű tömeg mozdul meg, és hihetetlen volt, hogy képes vagyok ilyen tömegeket mozgatni, uralni. Ekkor már a hullámok közti időszakok lelassultak. A végtelen tágasság miatt az egész nyugodttá vált, ezzel szemben a terjedési méretek beláthatatlanul megnőttek. Több időm volt nézelődni, ugyanakkor a végtelenből a végtelenbe nőttem. Ezek így csak szavak, de képzeld csak el az érzést, itt és most, ahogyan ülsz, és a fizikai tested, teljes egészében a végtelenből, a végtelenbe terjed. Ez az emberi tudat számára a non plusz ultra. Az egyes terjedések után alig tudtam lélegezni, annyira lenyűgöző volt az élmény. Sok, sok, sok bolygón nőttem túl. Ezek végül is mind bennem maradtak, csak eltörpültek a terjedésem miatt. Egy egész hatalmasat jól meg tudtam figyelni, nagyon közelről nézhettem, mert az pontosan a mellkasomon haladt keresztül. Jól láttam a felületét, nem volt színes, csak fehér és fekete. Megfoghattam volna rajta a sziklákat, a köveket. Csodálatos volt, ahogy a testem különböző részein kisebb, nagyobb égitestek, bolygók, meteoritok csak úgy átjártak. Aztán a terjedés végtelensége olyan méretet öltött, hogy azt mondtam magamban, na, Fülöp Sanyi, te innen nem találsz vissza a Földre. Utólag úgy gondolom, hogy eggyé váltam az Univerzummal, akkor viszont nem gondolkoztam, hanem egyszerűen csak átéltem. Az Univerzum végtelensége nemcsak abból áll, hogy mérhetetlen méretű, hanem abból is, hogy ezt a mérhetetlen méretét ritmikus, légzésszerű pulzációban, egyre megnöveli. A végtelent nem mint egy statikai állapotot élhetjük át, hanem mint egy dinamikus, önmagát állandóan túlszárnyaló, végtelen, határtalan szabadságot, amely ritmikusan a következő határtalan szabadságba lüktet bele. Ez a lüktetés, pulzáció mindennek az alapja. Az erő, amely a kozmoszt ritmikusan lükteti, az az erő, amely a ritmikus szívdobogást, a ritmikus légzést adja az élőlényeknek, a bolygók mozgását és évszakok váltását is ez idézi elő. Miután ezt átéltem, sajnos az értelmem felriadt döbbenetéből, és eszembe jutott: te ember, itt csodálatos, de ott valahol van két fiad, azokat árván hagyod, mert ha még csak egyet is terjedsz, nincs visszatérés. Lehetetlen, hogy visszatalálj. Mindig ez a lehetetlen rontja el a játékot. Azért furcsa lények vagyunk, jóllehet Forrásunk a végtelen, mégis gyökereink a végeshez görcsösen ragaszkodnak, itt van például ez az erős kötelességtudat. Kezdtem keresni, hogy hol is a Föld. A köldöktájékomon volt gombostű nagyságban. Olyan parányi volt, hogy nem látszott semmi belőle, csak egyszerűen tudtam, hogy az a Föld, a többi rengeteg pont közül, amelyek mind, mind bennem voltak.

Egy pánik reakció kapott el. El innen, vissza innen, ki kell nyitnom a testi szemeimet, vissza kell mennem a Földre, vissza a végesbe. Mintha kapálóztam volna, ellene szegültem ennek a terjedő, terjesztő, csodálatos korlátlan Erőnek. Ő pedig nem erőszakoskodott, elengedett, és akkor zuhantam, ahogy a szemem kinyitottam láttam az íróasztalomat, borzasztó pici méretben, de ez azért volt, mert úgy éreztem, hogy a szemeim egyszerűen túl nagyok. Ahogy zuhantam, az asztal nőtt és nőtt. Olyan volt mint a filmekben vagy a computer-játékokban, amikor valami rettenetes sebességgel közeledik.

Aztán egy csattanást hallottam a fejemben, és a földön találtam magam, lenn a padlón. Sírtam, de nagyon, lelkemszakadtából. Sírtam, hogy miért vagyok itt, ismét itt, ahol csak egy földigiliszta vagyok. Ott az Univerzum Királyának a gyermeke voltam, játszhattam a bolygókkal. De már sírás közben, az első pillanattól kezdve bent volt a fejemben, hogy ez az állapot az enyém lehet, szabad akaratommal, kényem kedvem szerint járhatok benne, ha az Utat végigjárom. Amikor feltápászkodtam úgy éreztem, hogy másfél-két óráig voltam a leírt állapotban. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mintegy hét, nyolc perc telt csak el. Gondolom, a belső világban az idő nem az ittenihez hasonló dimenzió.

De mi történt velem valójában? Mi volt ez? Fogalmam sem volt, olyannyira nem, hogy még abban sem voltam biztos, hogy az élményem egyáltalán összefügg-e Sri Chinmoyjal. De ha már csoda történt velem, hogy tudassam ezt másokkal, hogyan hozzam mindenki tudomására, hogy mások is higgyenek? A feleségem volt az első, akinek elmeséltem. Józanon végighallgatott, minden szavamat el is hitte, de valami hiányzott, nem tudta átérezni, nem tudta a lelkesedésemet követni. Honnan is tudhatta volna, hiszen neki akkor nem volt hasonló belső tapasztalata. Ő is annyit tudott a meditációról, mint én azelőtt két órával. Aztán elmeséltem egy barátomnak. Miután jól kikérdezett, hogy nem szívtam-e marihuánát, nem ittam-e valamilyen különleges teát, meg hogy mikor ettünk utoljára gombás ételt, megállapította, hogy az agyi kiesésemre semmi objektív magyarázat nem találtatik, de jó lesz ha figyelem magam. Egy személyesen átélt csoda nem képes a másik ember hitét erősíteni. Fölösleges azzal próbálkozni, hogy továbbadjuk.