Soha ne add fel!!!

A spirituális életben is vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Amikor kutyául érezzük magunkat, legtöbb esetben a hibát saját magunkban kell keresnünk. Ez azért van, mert olyanok vagyunk, mint az öszvér. Az öszvér megeszi a kaktuszt, és a pofáját teleszúrják a tüskék, ami aztán két-három hétig nagyon fáj, szenved tőle. Viszont mihelyt meggyógyul, ha csak teheti, ismét kaktuszt eszik. Mi is, az alacsony tudattal járó dolgokhoz vagyunk szokva, azokban lubickolunk, ott szeretünk lenni. Amikor a tudati létrán egy-két fokot felléphetünk, boldogok vagyunk, de tartósan nem szokjuk meg ezt az állapotot. Ezért, mihelyt lehetőség adódik, ismét beugrunk a pocsolyába. Akkor pedig attól szenvedünk, hogy már igazából nem szeretünk lent lenni, mert ismerjük a magasabb fokokat. Már megláttuk, hogy a kaktusz nélkül kellemesebb élni. Tisztábbak, erősebbek vagyunk, mégis az első kaktusztőnél bezabálunk. Hosszú évekig tart, amíg leszokunk róla.

A spirituális élet nemcsak az ünnepnapok és lakomák ideje. Vannak nehéz időszakok, amikor úgy érezzük, hogy egy-egy tökéletlenségünkön nem tudunk túllépni. Nem sikerül, visszaesünk. Aztán ez sorozatosan megismétlődik, talán többször is, és akkor kiterülünk, és nem akarunk felállni, nem akarjuk újrapróbálni. Olyankor fel akarjuk adni, mert nem láthatjuk, hogy vajon hányadik próbálkozásnál sikerül majd. Persze az Isteni Kegyelem nélkül nem működik a dolog. A spirituális életmód hasonlít a földműves munkájához, aki elvégzi a mukálatokat, elveti a magot, mindent idejében megtesz, és aztán vár. Viszont a legtökéletesebben elvégzett munka sem garancia arra, hogy jó termése lesz. Van még egy tényező, az időjárás, az idejében érkező eső. Lehet, hogy évekig kell várnia egy igazi rekordtermésre. Ugyanez a helyzet velünk is. Megteszünk mindent, próbáljuk, de ha az Isteni Kegyelem nem öntözi meg a talajt, akkor újra kell szántani, újra magot ültetni, újra próbálni, újra kivárni.

Így nézve nem helytelen, ha azt mondom, hogy a spirituális élet várakozás. Várakozás arra, hogy természetünk átalakuljon. Ez nem felületes várakozás. A felületes várakozás jellemzője a türelmetlenség. Ennek a várakozásnak mélynek és tágasnak kell lennie, a korlátlan türelemben kell terjednie. Ebből a megvilágításból nézve a természetünk átalakítását az Isteni Kegyelem végzi el, amit ki kell várnunk. Ugyanakkor azt is kell tudnunk, hogy csak az egyéni erőfeszítés enged be minket a várószobába. Az egyéni erőfeszítésben lakik az Isteni Kegyelem.

Mint ahogy említettem, nekem nem a meditáció, hanem a reggeli felkelés volt a buktató. Mindig újra meg újra visszaestem. Mindig új elhatározással legelölről kellett kezdenem, hosszú éveken keresztül. Egyszer aztán, amikor még hét év után is visszaestem a kiinduló pontra, úgy találtam, hogy ez sok. Kikapcsoltam mindegyik vekkeremet, nagy élvezettel fejem alá gyűrtem a párnát, és azt mondtam, a felkelés témája számomra nem érdekes, megszűnt. "Figyelj ide Isten, eddig volt ahogy volt, de én most alszom addig, ameddig jólesik, illetve ameddig Te akarod, sem kevesebbet, sem többet." Reggel ötkor ébredtem, teljes frissességgel ugrottam ki az ágyból, mintha egy erő kirúgott volna belőle. Azért most is van vekkerem, ellenőrzés végett, már magamra gondolok itt, nem Istenre. Azóta a felkelés nagyon ritkán okoz problémát. Eljött a Kegyelem ideje. De ha a második vagy harmadik évben teszem ezt, kétlem, hogy működött volna. Sose add fel! Ez a jelige.