Önátadás és erőfeszítés

A spirituális élet az átadás élete. Amikor elkezdtem, mindent törve, húzva, taszítva próbáltam elérni. Aztán, ahogy a belső fogékonyságom növekedett, kezdtem megérezni, mit is akar bennem az Isteni Belső Vezetőm, mit kell tennem, minek van spirituális jelentősége, és minek nincs. Akkor az ember elkezdi ezt figyelni, és aszerint él. Akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen amit addig megtettem nagy hűhóval, azt megtehettem volna sokkal kevesebb befektetéssel, több türelemmel, boldogabban, és ugyanazt az eredményt kaptam volna. Az agyontúlzott egyéni erőfeszítésem, erőlködésem tulajdonképpen nem hozott több eredményt, mint amit Belső Vezetőm amúgy is létrehozott, mert hiányzott a türelem. Ugyanehhez az eredményhez jutottam volna egy állandó, rendszeres, feszített, de nem túlfeszített törekvéssel is. Mert egy csomó töltényt értelmetlenül elpuffogtattam. Az embernek ki kell várnia az érzést, és mindig nagyon mélyre mennie magában, hogy meghallja a belső parancsot, a késztetést a tettre.

A spirituális életnek, az átadás és az egyéni erőfeszítés ötvözetévé kell válnia. Úgy, ahogy elfogadtam magam, hibáimmal együtt, úgy ajánlom fel magam Istennek. Azt mondom Neki, nézz ide, ennyi vagyok, sajnos nem több, de nem is kevesebb. Van egy alacsonyabb, sötétebb részem és egy magasabb, isteni részem. A két rész csak együtt eladó és eladható. Nem vagyok tökéletes, de rendelkezz velem, mert jobb akarok lenni. A tökéletességet végül is csak Isten képes belénk fecskendezni.

Tehát átadom magam a vezetésnek, ami megszabja az irányt, és meghatározza a változások idejét is, és akkor megteszem az erőfeszítést abba az irányba. Ezért a türelem ugyanolyan fontos, mint az erőfeszítés. Így sokszor az a helyzet állhat elő, hogy nem kell tenni semmit. Hanem türelmesen kell várni. Sokszor a semmittevés a legnehezebb. Ahhoz, hogy a belső parancsnak át tudjam adni magam, engedelmesség szükséges. Belső engedelmességgel kell élnünk. Azt kell tennünk, amit a lelkünk diktál, nem azt, amit a külső behatások vagy lényünk más részei sugalmaznak. Gyermekkorunkban, amikor szüleinknek engedelmeskedtünk, boldogok voltunk, mert nem kerülhettünk bajba, és békében, harmóniában éltünk szüleinkkel. Bíztunk bennük, és rájuk bíztuk magunkat, és pontosan ezért felelősség sem terhelt. Száz százalékban ugyanez a helyzet a lelki életünkben is. Gyermeknek kell tekintenünk magunkat, a lélek tudását figyelembe véve azok is vagyunk. Lelkünkhöz képest csak gyermekek vagyunk. Engedelmeskednünk kell, és akkor a felelősséget átruháztuk Isteni Belső Lényünkre. Akkor sohasem kell félnünk cselekedeteink következményeitől, sem pedig lelkiismeretünk furdalásaitól. Ez az átadás. Átadásunk foka spirituális fejlődésünk mérvadója. Minél fejlettebbek vagyunk, annál nagyobb az átadás, az engedelmesség. Minél nagyobb az átadás, annál közelebb a Cél.